Szerzők: Wickon és Lapi, 2023. november 7.

Az igazi bandikutok

Tudjátok, hogy milyen állat is valójában Crash? A közhiedelemmel ellentétben ugyanis se nem róka, se nem kutya, hanem egy Ausztráliában és a környező szigetvilágon őshonos állat, melynek neve bandikut.

Ezek a kis rágcsálók mára már sajnos súlyosan veszélyeztetett fajjá lettek, így az is előfordulhat, hogy még ebben az évszázadban kihalnak.

Akár hiszitek, akár nem, de még egy kihalt alfajt is elneveztek a mi Crashünkről, hiszen általa sokan megismerkedtek ezzel a szinte alig ismert erszényessel. Ebben a cikkben a bandikutokkal szeretnénk megismertetni benneteket.

A bandikutokról általánosságban

A patkány illetve borz nagyságú bandikutok az erszényes-félék közé tartozó emlősök. A csoportba körülbel 20 faj tartozik. Ezek az állatok Ausztráliában, Tasmániában, Új-Guienában és a környező szigetvilágban őshonosak. Lakhelyük alfajonként más és más – a homokos sivatagi területektől egészen a nedves őserdőkig terjed élőhelyük.

Az eleséget hosszú ormányukkal kutatják fel a föld felszínén, vagy maguk ásta lyukakban. Magányosan élnek és talajlakók. Főleg éjszaka aktívak; alkonyatkor vagy éjjel indulnak táplálékot keresni. Táplálékukat gerinctelenek, kisebb gerincesek, magvak és bogyók alkotják. Az ivarérettséget általában 3-6 hónapos kor között érik el. A vemhességi időszak körülbelül két hétig tart, melynek végén többnyire 2-4 utód jön a világra. Egyes példányok 3 évnél is tovább élnek.

A bandikutok lábujjainak száma kevesebb, összehasonlítva a többi sztyepplakóval, például a kengurukkal vagy a patásokkal. Mellső lábukon az első és az ötödik ujj visszafejlődött és karom nélküli, a már kihalt sertéslábú bandikutnak még a negyedik ujja is. Hátsó lábuk negyedik ujja jól fejlett és karmos, az első elcsökevényesedett vagy hiányzik. A második és a harmadik ujjuk visszafejlődött, és a bázisukon összenőtt. Az állat ezeket az ujjait csak szőrzete tisztítására használja, ezért végtagjait „tisztítólábaknak” is nevezik. Végtagjainak méretarányai hasonlítanak a pézsma-patkánykenguruéhoz, ezért hasonlóan is mozog, többnyire ugrálva.

A bandikutokat farkuk nem segíti a mozgásban, ellentétben a talajon élő kengurukkal. Éppen ellenkezőleg; könnyen letörik, és éppen ez okból kapta a sertéslábú bandikut tévesen a latin nevét Chaeropus ecaudatus, azaz farok nélküli. A téves elnevezés oka, hogy 1863-ban az első példányt letört farokkal adta át a tudósoknak az az expedíció, amelyet Michel vezérőrnagy vezetett. A zoológiai névadás szabályai szerint ez az elnevezés megmaradt akkor is, amikor később már felismerték a tévedést.

A bandikutok néhány ismertebb alfaja

Most pedig néhány fontosabb alfajról olvashattok leírásokat.

Sávos bandikut (Perameles Gunnii)

Kezdjük is azzal az állattal, akiről kifejezetten mintázták Crash-t. A sávos bandikut nevét a hátán díszelgő fekete csíkokról kapta. Ausztráliában honos, Victoria állam egész területén előfordul, és Tazmánia szigetén is széles körben elterjedt, ennek ellenére mégis a kritikusan veszélyeztetett fajok közé tartozik, ugyanis a jelenlegi populáció szám mindössze 2500 és 5000 egyed közé tehető.

A nyílt, füves területek lakója. A sávos bandikut testhossza 27-35 centiméter, farkának a hossza 7-11 centiméter. A sávos bandikut a legkisebb testű bandikut alfaj, testúlyuk körülbelül 220 gramm. Testfelépításük könnyű, megnyúlt, hegyes ormányuk van, nagy elálló füleik és rövid farkuk, amit gyakran elveszítenek a fajtársaikkal történő küzdelem során. Sárgásbarna háta és szürke hasa van. Teste hátsó részét 3 vagy 4 világos sáv díszíti. Az állat magányosan él és éjszaka aktív. Fő táplálékai rovarok, kisebb hüllők, emellett emlősöket is fogyaszt, de ha más lehetőség nincs, akkor növényeket is lelegel. Mivel vízigényét táplálékából is képes fedezni, lakhelye nem kötött vízlelő helyekhez.

Arany bandikut (Isoodon Auratus)

Úgy feltételezett, hogy ez az alfaj Ausztrália legnagyobb részén mára már kihalt. Csupán Nyugat-Ausztráliában egy kis területen jegyeztek fel példányokat az elmúlt években. Az arany bandikut Ausztrália partjainál, a Barrow, Double Island és Augustus szigeteken található meg. Fej-törzs-hossza 19-30 centiméter, farokhossza 8,5-12 centiméter, míg testtömege 270-670 gramm. A hím akár 70%-kal is nehezebb lehet a nősténynél. Bundája rövid, csillogó és túlnyomórészt sötétbarna, míg hasa fehér. Az arany bandikut tömzsi törzsével akkora, mint egy üregi nyúl. Hátsó lábain a második és a harmadik ujjak összenőttek, ezekkel tisztotatja magát. Hegyes arcorra tökéletes az avarban kutatáshoz. A szaglása nagyon fejlett. Ivarérettségét 90 napos korában éri el, a párzási időszak az egész évben lehetséges, de többnyire 8 hónapon át készek párosodni. A vemhességi idő ennél az állatnál nagyon rövid, 12-13 napig tart. A kölykök 7 hétig maradnak az erszényben. A kölykök száma egy alomban 2-4, de ritkábban lehet 5 is.

Hosszúorrú bandikut (Perameles Nasuta)

Ausztrália szívében egy kis területen, a partvidéken és Tasmania egész területén fordul elő. Ez az egyetlen olyan bandikut alfaj amelyet jelenleg nem fenyeget a kihalás veszélye.

Az állat fej-törzs-hossza 21-43 centiméter, farokhossza 9-17 centiméter és testtömege 200-2200 gramm. Szőrzete sima, erős, általában világos szürkésbarna, hátán és farán nincsenek sötétebb csíkok. A hátsó lábak hosszabbak és erősebbek, mint a mellső lábak, a testsúly nagy része ezekre nehezedik. A lábujjak hosszúak, hegyesek és ásásra alkalmasak. Orra hosszú és hegyes; földben korhadó fában és sziklarésekben való kotorászásra alkalmas. Az erszény hátrafelé nyílik, hogy a kicsinyek védve legyenek, amíg az anyaállat ás. Az erszényben 8 csecsbimbó van, ezekből szopnak az utódok. Szintén magányosan él és éjszaka aktív. Tápláléka főleg rovarok és azok lárvái, de gyökereket, gumókat és kisebb emlősöket is elfogyaszt. A hosszúorrú bandikut feltehetőleg 3 vagy 4 évig él. Az ivarérettséget akár 3 hónapos korában is elérheti, de többnyire később szokta. A párzási időszak egész évben tart. A vemhesség körülbelül 12 napig tart, ennek végén 1-5, rendszerint 2-4 utód jön a világra. A kicsi bandikutok körülbelül 50 napig maradnak az anyjuk erszényében.

Sertéslábú bandikut (Chaeropus ecaudatus)

Egykoron Közép- és Dél-Ausztráliában, valamint Victoria államában őshonos alfaj, mely a sivatagos és a fél-száraz területek kedvelője volt. Utoljára az 1950-es években készült róla feljegyzés, mára már kétséget kizárólag kihalt.

A sertéslábú bandikut megjelenéséről fennmaradt feljegyzések nem teljesen megbízhatóak, azonban a testhossza mindenbizonnyal 23-26 cm közé esett, a farokhossza pedig 10-15 cm lehetett. A hátoldalán a szőre rövid, narancssárgás-barna, a hasán pedig világosabb vajszínű volt. Az igencsak hosszúnak mondható, főleg narancsárgás-barna farka fekete rojtban végződött. Más bandikutokhoz hasonlóan neki is apró teste, hosszúkás ormánya és „nyuszi” füle volt. A sertéslábú bandikut lábai azonban teljesen eltértek minden más bandikut végtagjaitól: a mellső és a hátsó lábak is hosszúak és vékonyak voltak, és különösen egyediek. Ellentétben a többi alfajjal, a hátsó lábukon az első és az ötödik ujj mellett a sertéslábú bandikutoknak még a negyedik ujja is visszafejlődött és karom nélküli lett. Ennek a fajnak a végtagjai így jobban emlékeztettek egy őz vagy egy malac patáira. Egyes tudósok szerint a patává alakult lábak evolúciós oka a hátrafele nyíló erszényhez köthető, ahol az utódok mellső végtagjairól így több teher került le kapaszkodás közben.

A hátsó lábukon a megnagyobbodott negyedik ujjon olyan alakú köröm nőtt, mint egy miniló patáján, a többi ujjuk pedig visszafejlődött; csak az összenőtt második és harmadik ujjak voltak hasznosak, és nem a mozgásban, hanem a tisztálkodásban segítette őket.

Valójában nem ragaszkodott egy adott biomhoz, rengeteg féle lakhelyen megtalálható volt. Ausztrália szívében a sivatagokban homok dűnék és szántók körül fordult elő. Victoriában a füves pusztákat lakta. Egyéb területeken pedig a füveket és sok legelhető növényt tartalmazó nyílt erdős területeket részesítette előnyben, és mivel a folyadékigényét a táplálékából is fedezni tudta, így lakhelye nem volt vízlelőhelyhez kötve.

A nőstények erszénye hátrafele nyílt, ellentétben a kengurukkal. Ennek az oka, hogy az utódok védve legyenek, miközben az anyaállat éppen ásott. Fészkeit előszeretettel építette üreges fákba vagy kisebb, ásott járatokba.

Crash bandikut (lat.: Crash bandicoot) †

A legérdekesebb tényt a végére hagytuk. Talán kissé bizarrnak tűnhet, de a paleontológusok a legrégebbi ismert bandikut fossziliát kedvenc videojáték hősünk után nevezték el. A fosszília a szintén róla elnevezett Crash nemzetségbe tartozik. A név kissé szokatlan, mivel ha fiktív karakterről neveznek el egy fajt, akkor kicsit latinosítják vagy görögiesítik a nevet, itt azonban erre nem került sor.^[Forrás]